now
Adverb
most (határozószó)
Az éppen zajló időszakaszt jelzi; a legutolsó időben – nem a múltban és nem a jövőben; a jelenben: ebben a pillanatban.
Most kezdődik a versenyfutás. Éppen alkonyodik: most a legszebb a nap.
Eredet [most < ómagyar: most < ősmagyar: mast (most) < ma + -st (időhatározó-rag)]
Kedves Barátom,
Ez egy elég viharos időszak. Nem tudom, hogy mi az, amit hoz az ősz, ami engem és a körülöttem lévő embereket kicsit megőrjíti. Talán az váltja ki ezt az állapotot, hogy ilyenkor a világ visszaáll a rendes kerékvágásba, akkor is ha az én életem nem igazán változik.
Őszintén szólva, sok bennem a feszültség és stressz, és mostanában nehéz a jelenben lennem.
Érdekes számomra, hogy tanulhatok valamit, tudhatom, akár még a gyakorlatban is működik. De mégis, egy idő után ez a tudás elillan. Még mindig tudom, de az értelme elveszett.
Mostanában sok bizonytalanság van az életemben. A jövőt köd borítja, és nem tudom merre vezet az út. Ez mind nagyon nyomasztó, és egyre jobban érzem, hogy beszippant a szorongás.
Mit fogok tenni? Merre és milyen lépésekkel haladjak? Egyedül járjam az utam?
Ilyen kérdések bolyonganak a fejemben, és nagyon nehéz őket csitítani. Bár voltam már ilyen állapotban, úgy tűnik elfelejtettem azokat az eszközöket használni, amiket pont ilyen helyzetek miatt tanultam meg.
Szerencsére az élet segít emlékezni.
Valamelyik nap elmentem biciklizni ugyanazon az úton, amin majdnem egész életemben járok. Mivel kis falumban elég szűkös a járda, természetesen az úton, sávok között ingázva gurultam. Egy szó, mint száz…gyors kanyarból egyenesen szembe jött egy autó, és én kis ívben, de kikerültem. Hazamentem, mintha mi sem történt volna, mert ugyan tényleg semmi sem történt. Biztonságban voltam, a sofőrnek sem volt semmi baja, az élet ment tovább. Viszont ez egy bepillantást adott egy olyan dologra, amit már megtanultam a múltban, de elfelejtettem a jelenben gyakorolni.
Olyan dolog miatt aggódok, ami nem létezik. A jövő, ami félelemmel és szorongással tölt el, még csak nem is igazi. Az egyetlen dolog ami létezik, az ez a jelen pillanat. Az összes terv, az összes elvárás, az összes álmunk és elképzelésünk csak ennyi - elképzelés. Ha elüt az autó, meg is halhattam volna. Vagy ha nem, legalábbis simán megváltoztathatta volna az életemet, úgy, hogy az összes eddigi elképzelésem teljesen elérhetetlen lenne.
Ez ahhoz a megértéshez vezet, hogy az aggódásom teljesen fölösleges, és talán még nevetséges is. Miért töltöm az időmet azzal, hogy olyasmin aggódok, ami “lehet” hogy megtörténik? Szinte bármilyen helyzet veszélyes lehet, de nem aggodalom uralja a nagyrészüket. Miért van az, hogy a jövő bizonytalansága nem idézi elő ugyanazt a bizalmat, amit a nyugis biciklizésem?
Lehet, hogy azért helyezek sok nyomást a jövőre, mert olyan végesnek tűnik. De ahogy ez a kis történet is mutatja, a biciklizés is lehet ugyanolyan véges. Bármilyen kis, mindennapi tettnek lehet ugyanolyan következménye mint a nagy, látszólag életbevágó döntéseknek.
A másik felismerésem pedig az volt, hogy az élet csak zajlik. Sokszor várom a tűzijátékot, a harangszót ami jelzi “valami különleges jön” mielőtt valami különleges megtörténne. De gyakran, ez csak az élet, és ugyanolyan érzés, mint bármilyen másik nap. Ahogy majdnem a halálomba bicikliztem, rádöbbentem, hogy semmi különleges nincs ebben a pillanatban. Ugyanúgy halnék meg, mint ahogy élek, minden alapvető jelentés nélkül. Az egyetlen jelentés az, amit én adok.
Szóval ebben a hónapban, remélem csatlakozol hozzám a jelenlét gyakorlásában. A felismerésben, hogy a most az egyetlen valóság. Az emlékezésben, hogy az élet kis pillanatokból adódik össze, szóval aggódni a nagy dolgokon nem igazán éri meg.
Hogy vagy most? Ez az egyetlen fontos kérdés.
Szeretlek.